Winand Gábor



Winand Gábor
Egy olyan fiatalembernek, aki tudatosan énekesnek készült gyermekkora óta, komoly dilemma lehetett a hangjához, személyiségéhez, alkatához legadekvátabb műfaj megválasztása. Útkeresése éveiben Winand Gábor előbb az operához vonzódott, de ez irányú tanulmányokra nem adódott lehetősége, így valójában csak 1983-tól – a Zeneakadémia Jazz Tanszakán megkezdett énektanulmányaitól – vált egyértelművé, hogy a jazz az igazi műfaja. S bár korábban klarinétozni is tanult, s emellett szaxofonon és fuvolán is olyan szinten játszik, hogy hangszeres zenészként is számon tartják kollégái, Winand Gábor mindenekelőtt jazzénekes. Pontosabban: a kortárs jazz első számú énekese Magyarországon.
Mihelyst befejezte tanulmányait, a hazai jazzélet legkeresettebb énekese lett, s a mai napig töretlen az igény a közreműködésére, ha egy modern produkcióhoz férfi énekes kell. Így mindazok, akik valamelyest figyelemmel kísérik a magyar jazzt, pontosan tudják, hogy ki is ennek a lemeznek a „főszereplője”. Legfeljebb azon csodálkozhatnak, hogy egy olyan művésznek, aki csaknem két évtizede a műfaj élvonalában szerepel, mindössze most jelent meg az első önálló anyaga.
A Corners Of My Mind című albumon Winand Gábor anélkül tárja fel teljes előadói eszköztárát, hogy akár a legkisebb mértékben is szólista-bravúrként értékelendő benyomást keltene. Ez a „visszafogottság” egyrészt a jelleméből adódik, másfelől mindig is lényeges vonása volt interpretációs gyakorlatának: Winand gyakran úgy énekel, mintha épp csak eszébe jutott volna valami a zenéről – mintha ő maga „mellékes” volna, vagy legfeljebb a „hangszerek” egyike lenne.
Ugyanakkor jól hallhatóan túl van annak a felismerésén is, hogy nem nélkülözhető a természetes előadásmód, amikor egy zene valós lelkiállapotokról – az ahhoz kötődő gondolatokról, érzelmekről – szól. Molnár Eszter, a dalszövegek szerzője ezért talált Winand személyében ennyire meggyőző „médiumra”, a felnőtt lét legbensőbb, legintimebb rezdüléseinek tolmácsolására. Amikor is korántsem elegendő az érzékenység felületes benyomását keltve teátrálisan, „hatásosan” énekelni, vagy valami artisztikus párába burkolózni.
A jazzénekesektől esetenként nem áll távol a modorosság, ami viszont Winandra a legkevésbé sem jellemző; annál inkább erősíti előadói hitelét, hogy olykor valami eredendő, temperamentumából adódó flegmaság hatja át énekét. Ettől a távolságtartástól, ha úgy tetszik: ettől a férfi-szemérmességtől olyan kivételes a stílusa.
Gadó Gábor szerzeményeinek letisztultságát, szépségét tekintve pedig azon sem csodálkozhatnánk, ha némelyik darabját – mint újkeletű sztenderdet – a műfaj világszerte jegyzett muzsikusainak repertoárjából hallanánk viszont néhány éven belül; még ha nehéz is jobbat képzelni el Winand Gábor és társainak ezen a lemezen hallható előadásánál.
Matisz László
 
„Winand Gábor a kortárs jazz első számú énekese Magyarországon.”
Matisz László

Kevesen tudnak így énekelni.”
Al Jarreau
 
A dzsessz hagyományosan paradox kapcsolatban áll az énekkel: hangszeres zenészei mindig is a vokálishoz legközelebbi kifejezésmódot választották, míg az énekesek a hangszeres improvizációból merítettek ihletet. Winand Gábor azok közé tartozik, akik ezt a paradoxont újraértelmezik.
Winand (1964, Budapest) nyolcéves korától tanult klarinétozni, majd kiterjesztette tanulmányait a szaxofonra és a fuvolára is. A dzsessz csak később került elő: tizennyolc éves volt, amikor megismerte Ella Fitzgeraldot és Louis Armstrongot. A következő évben beiratkozott a budapesti Bartók Béla Zeneakadémiára, hogy éneket tanuljon egy dzsessz-szakos osztályban. Pontosabban, hogy a hangjával felfegyverkezve dzsesszre képezze magát, hiszen, mint mondják, nem sokat időzött az énektanároknál. „Az embernek vagy van hangja, vagy nincs” – szokta mondani minden álszerénység nélkül.
Neki van. A kevesek egyike a kortárs európai színtéren, akik látható erőfeszítés nélkül, zavarba ejtő könnyedséggel mozognak a regiszterek között. És közben az sem zavarja, ha angolul kell énekelnie, jóllehet Shakespeare nyelvén egyetlen prózai kérdéstől is hamar zavarba esik. Társa, Elsa Valle, aki éneket tanít, el van képedve, valahányszor új angol szöveggel ismerkedik. „Nekem minden egyes szöveget tanulmányoznom kell, mielőtt énekelni kezdeném, ő viszont rögtön énekli, birtokba veszi őket, még mielőtt megtanulta volna.”
De a legelképesztőbb az improvizációhoz való viszonyában megnyilvánuló felszabadultság. Kezdetben a klasszikus szkettelést alkalmazta. Példaképeként Ella Fitzgerald nyilvánvalóan, és Jon Hendricks is nagy valószínűséggel említhető. „Természetesen hallgattam dzsessz-énekeseket, de soha nem igyekeztem utánozni őket. Egyszerűen megpróbáltam az útjukra lépni”. Hát Mark Murphy? Nem ismeri. És Leon Thomas? Talán tőle vette át a gyors, hasból, fejből megszólaló előkéket, de nem csinál belőlük sem rendszert, sem klisét – ez is csak egy frázis a többi között, egy olyan hangutánzó-szókészletbe illesztve, amely kizárólag az övé. Ez kevésbé kopogós, mint a jazzmaneké, nem annyira dentális, több a diftongus, a legátó, melizmatikusabb. Nyilvánvalóan odafigyelt az Európán kívüli hagyományokra is, de anélkül, hogy veszélybe került volna a saját művészete.
„Ami hatással van rám, az a hangszeres zene” – vallja, rögtön ellent is mondva önmagának: „Amikor szaxofonon vagy klarinéton improvizálok, énekelek. Énekelve improvizálok, hiszen énekelve tanul meg az ember improvizálni”. Na tessék! „Ha egy új darabbal kezdek foglalkozni – pontosít –, úgy készülök, mint bármelyik hangszeres zenész: megnézem a harmóniákat és a struktúrát a klaviatúrán. A klarinét és a billentyűzet hangszeres zenészhez illő fegyelemre szoktatott”. Abszolút hallás? „Nem.” De a Kodály-rendszer gyermekéhez illően hozzáteszi, huncut tekintettel: „Nagyon jó a relatív hallásom.” Így már érthető, miért boldogul olyan könnyen kedvenc zeneszerzője, Gadó Gábor – a létező legfurcsább melódiaszerzők egyike – partitúráival. Gadó dallamai hetekre megragadnak az emlékezetünkben, bár tekervényes útvesztőit sohasem sikerülne reprodukálni. Mindezek – ráadásul ezernyi kétértelműséget tartalmazó harmóniák kontextusában – egyáltalán nem ijesztik meg Winandot, még akkor sem, amikor a legszertelenebb utakon kell követnie Gadót. Csak nekivág, vezető nélkül, belevetve magát a sűrűjébe, egyedül.
„A stílusom a kilencvenes évek elejére forrt ki. Azóta dolgozom Gadóval. Jól ismerjük egymást, megértem a zenéjét, a világképét. Ő meg ismeri a hangomat.” Molnár Eszter szövegei hozzásimulnak Gadó melódiáihoz. Korábbi sorai* még konvencionálisabban foglalkoztak a férfi és nő közötti viszony kérdéseivel. Az Agent spirituelt azonban áthatja az emberi szellem árnyas oldalaitól kísértett zeneszerző szellemisége. Gadó munkásságának vezérmotívuma, a Nathalie, Pascal and the Angel címe Sanctuary lett, és a Greeting from the Angel fájdalmas könyörgése példátlan mélységre tett szert.
A Winand köré gyűlő zenekar szintén hozzájárul a gadói univerzum tetőtől talpig való megújításához. Kamarazenekarként áll fel, s a Magyarországon honos, páros ritmusú, pontos zeneiség jellemzi. És részt vesz benne az országnak egy olyan gyermeke, aki három év után most érkezett vissza a neves bostoni Berklee School of Musicból, anélkül, hogy a lelkét otthagyta volna. Bacsó Kristóf szaxofonosról még hallani fogunk!
Franck Bergerot, Jazzman
 
Kertek mélyén
Ismeretes, hogy Cole Porter nem vette igazán jó néven azt a szabadosságot, amellyel Frank Sinatra kezelte szerzeményeinek szövegét vagy előadásmódját. „Majd megváltozik a véleménye, amikor megkapja a szerzői jogdíj következő elszámolását!” – reflektált rá a gáncsoskodó Frankie, nyugodt arroganciával. Tény, a dzsessz történetében újra meg újra számos vita kerekedik a nagy kérdés körül: „Mennyire kell ragaszkodni az eredeti szöveghez?” Ezek azonban gyakran maguktól rendeződnek, hiszen az eleven zene mindig is abból a szabadságból merített, amellyel tolmácsolói élni mertek a kérdéses „szövegek” tekintetében. Mint most Winand Gábor énekes is, első sztenderd albumának anyagán.
Mivel a nagy férfi énekesek száma megcsappant a mai dzsesszben, Winand Gábor BMC-kiadású felvételei azonnal felhívták magukra a figyelmet. Meglepően hajlékony hangja tökéletes könnyedséggel lép túl a vokális művészet technikai nehézségein, kifejezésmódjában a lényegre tör, mert nem igyekszik magát előtérbe tolni – mindez már önmagában is meglepetést kelt. Hát még improvizáló tehetsége, mely valószínűleg szaxofonos és klarinétos tapasztalatának köszönheti utánozhatatlan tagoltságát, és könnyed eleganciával kerüli el a rossz ízlés azon csapdáit, melyekbe bizony a műfaj legnagyobb vokalistái is beleesnek néha. Ez az énekhang „hangszer” abban az értelemben, ahogyan Chet Bakeré is az tudott lenni: ének és trombita felkavaró kettős képe a belső világ tájainak kifürkészhetetlen tükrében.
Ugyanerről az intenzitásról van szó itt is, a gitáros Gadó Gábor nélkülözhetetlen közreműködésével, aki zeneszerző, karmester és Winand összes eddigi felvételének „térbe rendezője” egyben. Előadásukban Charlie Mingus Weird Nightmare-jének* felejthetetlen, a műfaj legnagyobb példaképeihez – különösképpen az általuk hivatkozásként szívesen említett Ella Fitzgerald-Joe Pass duóhoz – méltó verziója már sejtetni engedte, hogy mire képes ez a sztenderd album, melyen újra együtt muzsikálnak a roma bőgőssel, Barcza Horváth Józseffel és Bacsó Kristóf szaxofonossal, akik rendszeres partnereik a magyar színpadokon.
Kertek története, tehát. Különféle kerteké, mindegyik a maga egyedi látképével, egy évszak adott pillanatában. Mindenféle mozgó dolgok növekedése. Gyógyfüvek, tiszavirág-életű növények, nebáncsvirágok, egzotikus fajták. Szilárdan a talajba kapaszkodó százéves fák, és a szél által idehozott magvakból meglepetésszerűen kikelő virágok. Ahogyan a dzsessz-sztenderdek rajzanak szét számtalan referencia-változatban a határokon túlra, míg egyikük valahol a borzongásig megérint egy hallgatót.
Soha nem érdektelen – főleg a volt keleti tömb országaiból származó muzsikusoknál, tekintettel a művek terjedési módjának egyediségére – visszanyúlni az emóció eredetéhez. Ez esetünkben a különféle sztenderdek egy pontosan meghatározható verzióját jelenti: Abbey Lincoln You gotta pay the band albumának Up jumped springjét és Bird alone-ját, többek között Stan Getz, Hank Jones és Charlie Haden közreműködésével. Paul Motian kvartettjének előadásában a Turn out the stars (igazi Gadó Gábornak való kozmikus téma) verzióját Bill Evans CD-jén. A Sunshowert – itt Molnár Eszter eredeti szövegével – Ron Carter Piccolo című lemezén Kenny Barronnal és Buster Williamsszel: azonnal érezhető az egyszerűség és frissesség, mely az idő múltával sem veszít erejéből...
A My heart belongs to daddy nem Marilyn Monroe-ra utal közvetlenül, hanem egy rögtön feledésbe merült ismeretlen énekesnő verziójára; ritmusa úgy maradt meg Gadó Gábor emlékezetében, mint valami hol sötét, hol ironikus hangvételű, újraharmonizálásra alkalmas folk songé, melyben Bacsó Kristóf tréfás tenorszaxofonjával felzárkózik a „fekete dzsessz” szaxofonosaihoz.
A tengerentúli sztenderdek előtti tisztelgés hangsúlyozása ellenére ez a lemez élesen különbözik az amerikai modelltől. Winand Gábor és Gadó Gábor világát mélyen átitatja az öreg kontinens kultúrája, mindenekelőtt szülőföldjüké, Magyarországé: így például a Kodály-módszer alkalmazása – mely természetes viszonyt alakít ki az énekléssel, és minden hangnak emocionális funkciót ad, – de érzékelhető az ortodox kórusok vagy az európai klasszikus zene hatása is. A megformálás terén pedig a cigány népzene befolyása tűnik ki, már a bőgő szerepének kimondottan „földközeli” felfogásában is, amelyre komplex ritmusok és harmóniák épülnek, vagy az egyes darabok befejezésének szándékosan dúr hangnemű megoldása – mint egy elegáns búcsúzás, melyben felcsillan a remény.
Még jobban aláhúzza a gyökereikhez való ragaszkodásukat a repertoárt kiegészítő két eredeti mű is: Gadó Gábor Special time-ja több szempontból is speciális. Egyrészt, mert címében a komponálás idejére utal, ugyanakkor az egyes muzsikusok számára meghökkentő kétütemű tempó miatt is, mert ők inkább háromüteműnek éreznék.

Váczi Dániel szaxofonos Csengőjének címe más nyelvre lefordíthatatlan szójáték: a mű egy Csenge nevű kislány keresztelőjének alkalmából készült; minden frázisát harangjáték kíséri. Az eredetiből – egy témából, egy bőgővonalból – kiindulva Gadó rendkívül megragadó dallamvezetést fejlesztett ki, melyben az énekhang-gitár-szoprán szaxofon hangszínei a nagy barokk zeneszerzők műveire emlékeztető rejtélyes kontemplatív liturgiává olvadnak össze.
Ezek az ember lelkébe észrevétlenül belopózó dallamok könnyen a jövő sztenderdjeivé válhatnak, a lemez többi megkerülhetetlen számával együtt. Egyedül a Body and soul (Winand Gábor állandó a capella témája) és az In a sentimental mood nem köthető semmilyen referenciához: ahány történelmi verzió, annyi újabb alkalom, hogy felkavarodjon a lelkünk. Ez magyarázza a habozást, hogy merjünk-e szembenézni velük – ugyan véletlen-e, hogy Gadó Gábornak az In a sentimental moodhoz játszott bevezetése átveszi az If I knew where to begin expozíciójának kezdetét Winand előző CD-jéről? Az örökké visszatérő kérdés: „Ha tudnám, hol is kezdjem...?” 
Semmi kétség, ezek a muzsikusok tudják. Nagyon is pontosan. És a sztenderdek veszélyes tornagyakorlatai során – mely egyszerre jelenti az idők mélyébe való visszanézést és a jövő perspektíváinak felvázolását – a kötéltáncosok precizitásával művelt költői útkeresésük egyfajta egzakt jelen kidolgozásához vezetett. Első meghallgatásukkor Rainer Maria Rilke sora merülhet fel a hallgatóban: „Minden leegyszerűsödött, néhány pontos és világos képsíkra redukálódott, mint az arc Manet egyik portréján.” Már ez sem kevés. De ezúttal még többről van szó, mert a következő találkozások során a háttér finom kimunkálása váratlan perspektívákat tár elénk: aprólékos mérnöki építményt, mely Gadó formai követelményéből fakad: „minden akkordnak misztikus funkciója van: mi az, amit egy énekhang, egy hangmagasság, egy kiválasztott hangköz inkább kifejez, mint egy másik?” Ez a kérdés nagyon szemléletesen foglalja össze egy olyan muzsikus spirituális törekvését, akinek életművét a magasba szállás vágyát tükröző szimbólumok hatják át – legyenek azok angyal- vagy madárszárnyak, harangok, vagy megannyi hosszú vonal az ég kékjébe húzva, akár a meditációra invitáló képzeletbeli katedrálisok égbe nyúló tornyai.
Itt van a válasz. A jelenben élik meg azok a muzsikusok, akik számára a létezés – és a zenében létezés – lényegesen fontosabb, mint a feltűnés. Már Gadó Gábornak a BMC-nél készült első CD-jének címe is ezt sugallta: One glimpse is not enough ** (Egy pillantás nem elég), ami napjainkban érvényesebb, mint valaha, ebben a gyors csatornaváltáshoz és igénytelenséghez szokott korban, mely gyakran nem veszi észre a minden egyes mozdulatot – még az improvizáltat is – megelőző mélységet...
Így hát ezek a sokféle, de soha nem közömbös kertek megérdemlik, hogy elidőzzünk bennük, annak a sétálónak a nyugodt lépteivel, aki figyelmes az ég árnyalataira, az idő színeire, az évszakok körforgására, a múló illatokra, a szárnycsapások hangjára, egyszóval a folymatosan megújuló világmindenség végtelen türelmére, mely oly különösképpen hasonlít a mai dzsessz igazi kalandvágyóinak mindennapjaira.

 

HONLAP


VIDEÓ


FELVÉTELEK